Nagyon korán keltem ma. Reggel Andy jött értem az új kocsijával és vitt eddzésre. Az eddző szokás szerint ordibált. A lányok potyogtak, véreztek, fuldokoltak a kimerültségtől. Napközben a tnárok írattak, diktáltak és kihasználták a diákok hangulat ingadozását és lelki labilitását. Olyasfajta lelki terrornak voltunk kitéve. A folyosókon (mint szokásszerint) ma isúgy sétáltam végig, hogy bámultak majd értem célba Andy szekrényénél és minden egyes szünetben önfeledten csókolóztunk amit a suliba járó többi lány nem nézett jó szemmel. Ebéd szünetekben megint később érkeztem, hogy a többi szurkoló ne lássa ahogy a barátaimmal ebédelek (imádom őket, de a gimi egy intézményesített hierarchia). A délutáni eddzést természetesen nem hagytam ki. Az öltözőbe direkt késve léptem be, hogy amint elmennek a többiek tudjak énekelni mint mindig. A mai nap mégis más volt. Reggel az ablakomat egy holló kopogtatta, suliba menet pedig láttam egy fekete macskát. Önmagában nem vagyok babonás de ez azért eléggé hátborzongató eleve. Nem?
Edzés után egyedül mentem haza. Már késő volt és a korai sötétedés miatt sötét is. Az utcán sétáltam és a telefonomat nyomkodtam amikor elkezdett fújni a szél. A házunk már nem volt messze, csupán pár saroknyira. Át índultam az út másik felére amikor hirtelen fény közelített hozzám. Jött egyre csak közelebb én meg teljesen lefagytam. Ott álltam az út közepén a sötétbben és egy autó száguldott felém. Egy duda, mégegy és csattt....
2016. október 10., hétfő
Október 22. - szerda
- Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Igen, jól hallottad - ordítottam Gerettnek.
Először is, asszem nem ezzel kellett volta kezdenem, de nem bírtam így leírtam. Mint mindig, ma is minden a suliban kezdődött. Beléptem az ajtón. Ez már nagy hiba volt. A suli újság riportere rohant oda hozzám. Kifaggatott mindenről ami történt. A tegnapiról. Tehát az egész suli tud róla. De miért is baj? Hiszen csak a legjobb barátomat látogattam meg. Azt a valakit, aki tegnap a barátom miatt törte el a lábát. Mellesleg Andy. Egész nap nem keresett. Ha nem egy asztalhoz ültünk volna, nem is kezdünk el beszélni. Talán jobb is lett volna.
-Szóval, tegnap a kórházban voltál.- törte meg a kettőnk közti kínos csendet.
- Igen. Tudod Mike eltörte a lábát. De mi is történt? - néztem rá a lehető legártatlanabbul, mintha semmiről sem tudnák, pedig teljesen képben voltam.
- Tudod Mike megpróbált felvágni a fantasztikus foci tehetségével és aztán belerúgott a kapuba. - úgy éreztem, mintha teljesen hülyének nézne. Annyira már ismerhetne, hogy engem nem lehet átverni. Én fölhúztam magam és elmentem az asztaltól. Andy fölugrott és utánam kiabált - Most mégis hová mész?
- Megnézem hátha van valami ami megtanít néha őszintének és kicsit kevésbé önzőnek lenni! - vágtam vissza és elrohantam.
Végig rohantam a folyosón. Mindenki susogott és röhögött. Klau elkapta a kezem de én futottam tovább egyenesen a WC-be. Lerogytam a hideg csempére és csak sírtam. Aztán valaki megfogta a vállam, majd leült mellém.
- Nem éri meg - csak ennyit mondott. Én felnéztem és láttam hogy Nesszi az. Nem hittem el hogy ő az. Nem tudtam, hogy hogy lehet valaki ennyire önzetlen, hogy csak a másik öröméért még a haragját is félre tudja tenni. - Nem haragszom rád. Igazából már nagyon rég nem. Nem tehetsz róla. Te csak egy báb vagy Percy eddző játékában. Andy-t meg felejtsd el. Állj föl és nézz a tüükörbe. - fölrántott és a tükör elé állított - Mit látsz? Én egy nagyon gyönyörű, okos, egyedi, magabiztos lányt.
- Akkor nem ugyanazt a tükröt nézzük - válaszoltam szipogva
- Ne hülyéskedj már. Mind tudjuk, hogy te vagy a legmenőbb, legszebb lány a suliban.
- De mi van, ha már nem akarok többé az lenni?
- Ezt most csak tühből mondod. Tudod jól, hogy mennyit jelent neked ez az életstílus, na meg Andy.
- Az utóbbiban már nem vagyok olyan biztos. - feleltem telljesen elkeseredve.
- Azt már rádbízom. De mos rendbeteszed magad majd kitolod a csodás cheeriosos popódat azon az ajtón úgy, mintha semmi sem történt volna. Oké?
- Te tényleg azt mondtad, hogy ,,popó''?
- Jézusom, hogy lehetsz ilyen?
- Te akartad, itt is vagyok. - ezzel a mondattal - mint színpadi kilépő- hagytam el a WC-t.
Ha csak ennyi lett volna mára, még jó is lett volna. De aztán jött a következő. Leültem a padomba. Mellettem ült Finn. Egy papírt nyújtott felém. Ez állt benne: Van egy perced? Reméltem hogy délutánra gondol és nem a szünetre. Így is volt. Együtt hagytuk el az épületet. Mindent elmeséltem neki arról, hogy mi is történt tegnap este és a mai nap.
- Mindig is tudtam, hogy Andy egy tuskó de hogy ennyire? - próbált egyetérteni
- Igen, de hát mit tudunk csinálni?
- Együtt maradtok? - tette föl a kérdést, ami miatt hirtelen rákvörös lettem
- Valószínűleg. Ezt az egészet nem értem. Mindig olyan rendes erre meg csak így lekezel és hazudik?
-Tipikus pasi baki. - vonta meg a vállát. - Azért drukkolok.
- Köszi
- Most mennem kell, de majd beszélünk.
- Oké! - intettem neki, ő pedig elment.
- Helló Szépség! Hol a szörnyeteged? - kérdezte egy nagyon ismerős hang. Vajon hol is hallhattam? Ja, persze. 16 éven keresztül a szomszéd szobában
- Gerett most nincs rád kedvem! - válaszoltam teljesen közömbösen
- Wow. Akkor tényleg nagy a baj! - jelentette ki majd a képembe vigyorgott
- Most komolyan. Néha igazán befoghatnád! - ráncoltam össze a homlokom majd elindultam a szobámba.
- Dobtak hugi? - kérdezte tőle nem éppen megszokott stílusában.
Abban a pillanatban megálltam. A szívem egyre hevesebben vert, A kezemet ökölbe szorítottam majd igyekeztem kifejezetten higgadtan megfordulni. Biztosíthatom hogy nem sikerült.
- Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Igen, jól hallottad - ordítottam Gerettnek.
És igen. Meg is jöttünk.
-Nem szégyen a bukás. Ahogy elnézlek így is jön másik. - mondta aztán
Én teljesen önkívületi állapotban épp a számat nyitottam volna amikor az arcomon egy könnycsepp gördült végig. Ezt látta Gerett is és bár elősször azt gondolta tényleg nem vészes a dolog most mégis rájött hogy csak egy emberre van szükségem. Az iker testvéremre. A összerogytam, majd egy pillanat múlva már a kezeimmel összekulcsolva a térdeimet ültem a földön. Abban a pillanatban abbahagyta a flegma menő srác szerepét és lehuppant mellém. Elmeséltem neki mindent ami történt. Ő tágra nyílt szemekkel figyelt majd amikor befejeztem, nem szólt semmit. Csak nézett.
-Na?
-Ez elképesztő. Mondjuk meg kell értened Andy-t is, mert...
-Mert miért is?
-Természetes hogy féltékeny. Egy hónapig csak vele voltál. Aztán hirtelen kibékülsz a barátaiddal és elkezded hanyagolni. Ha egy lányról lenne szó, megérti. Viszont Mike tehetséges, okos és jó sportoló ís egyben így ő a riválisának tekinti.
-Ez komoly?
-A legjobb haverom. Tudom mit érez, még ha nem is mondja.
-Köszi. Erre volt most szükségem.
-Sziv. De Andy nem tudhatja meg hogy elmondtam.
Bólintottam majd feltápászkodott és ott hagyott.
A lelkizés után már csak tanultam és mentem is aludni. Semmi másra nem vágytam, csak erre.
Először is, asszem nem ezzel kellett volta kezdenem, de nem bírtam így leírtam. Mint mindig, ma is minden a suliban kezdődött. Beléptem az ajtón. Ez már nagy hiba volt. A suli újság riportere rohant oda hozzám. Kifaggatott mindenről ami történt. A tegnapiról. Tehát az egész suli tud róla. De miért is baj? Hiszen csak a legjobb barátomat látogattam meg. Azt a valakit, aki tegnap a barátom miatt törte el a lábát. Mellesleg Andy. Egész nap nem keresett. Ha nem egy asztalhoz ültünk volna, nem is kezdünk el beszélni. Talán jobb is lett volna.
-Szóval, tegnap a kórházban voltál.- törte meg a kettőnk közti kínos csendet.
- Igen. Tudod Mike eltörte a lábát. De mi is történt? - néztem rá a lehető legártatlanabbul, mintha semmiről sem tudnák, pedig teljesen képben voltam.
- Tudod Mike megpróbált felvágni a fantasztikus foci tehetségével és aztán belerúgott a kapuba. - úgy éreztem, mintha teljesen hülyének nézne. Annyira már ismerhetne, hogy engem nem lehet átverni. Én fölhúztam magam és elmentem az asztaltól. Andy fölugrott és utánam kiabált - Most mégis hová mész?
- Megnézem hátha van valami ami megtanít néha őszintének és kicsit kevésbé önzőnek lenni! - vágtam vissza és elrohantam.
Végig rohantam a folyosón. Mindenki susogott és röhögött. Klau elkapta a kezem de én futottam tovább egyenesen a WC-be. Lerogytam a hideg csempére és csak sírtam. Aztán valaki megfogta a vállam, majd leült mellém.
- Nem éri meg - csak ennyit mondott. Én felnéztem és láttam hogy Nesszi az. Nem hittem el hogy ő az. Nem tudtam, hogy hogy lehet valaki ennyire önzetlen, hogy csak a másik öröméért még a haragját is félre tudja tenni. - Nem haragszom rád. Igazából már nagyon rég nem. Nem tehetsz róla. Te csak egy báb vagy Percy eddző játékában. Andy-t meg felejtsd el. Állj föl és nézz a tüükörbe. - fölrántott és a tükör elé állított - Mit látsz? Én egy nagyon gyönyörű, okos, egyedi, magabiztos lányt.
- Akkor nem ugyanazt a tükröt nézzük - válaszoltam szipogva
- Ne hülyéskedj már. Mind tudjuk, hogy te vagy a legmenőbb, legszebb lány a suliban.
- De mi van, ha már nem akarok többé az lenni?
- Ezt most csak tühből mondod. Tudod jól, hogy mennyit jelent neked ez az életstílus, na meg Andy.
- Az utóbbiban már nem vagyok olyan biztos. - feleltem telljesen elkeseredve.
- Azt már rádbízom. De mos rendbeteszed magad majd kitolod a csodás cheeriosos popódat azon az ajtón úgy, mintha semmi sem történt volna. Oké?
- Te tényleg azt mondtad, hogy ,,popó''?
- Jézusom, hogy lehetsz ilyen?
- Te akartad, itt is vagyok. - ezzel a mondattal - mint színpadi kilépő- hagytam el a WC-t.
Ha csak ennyi lett volna mára, még jó is lett volna. De aztán jött a következő. Leültem a padomba. Mellettem ült Finn. Egy papírt nyújtott felém. Ez állt benne: Van egy perced? Reméltem hogy délutánra gondol és nem a szünetre. Így is volt. Együtt hagytuk el az épületet. Mindent elmeséltem neki arról, hogy mi is történt tegnap este és a mai nap.
- Mindig is tudtam, hogy Andy egy tuskó de hogy ennyire? - próbált egyetérteni
- Igen, de hát mit tudunk csinálni?
- Együtt maradtok? - tette föl a kérdést, ami miatt hirtelen rákvörös lettem
- Valószínűleg. Ezt az egészet nem értem. Mindig olyan rendes erre meg csak így lekezel és hazudik?
-Tipikus pasi baki. - vonta meg a vállát. - Azért drukkolok.
- Köszi
- Most mennem kell, de majd beszélünk.
- Oké! - intettem neki, ő pedig elment.
- Helló Szépség! Hol a szörnyeteged? - kérdezte egy nagyon ismerős hang. Vajon hol is hallhattam? Ja, persze. 16 éven keresztül a szomszéd szobában
- Gerett most nincs rád kedvem! - válaszoltam teljesen közömbösen
- Wow. Akkor tényleg nagy a baj! - jelentette ki majd a képembe vigyorgott
- Most komolyan. Néha igazán befoghatnád! - ráncoltam össze a homlokom majd elindultam a szobámba.
- Dobtak hugi? - kérdezte tőle nem éppen megszokott stílusában.
Abban a pillanatban megálltam. A szívem egyre hevesebben vert, A kezemet ökölbe szorítottam majd igyekeztem kifejezetten higgadtan megfordulni. Biztosíthatom hogy nem sikerült.
- Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Igen, jól hallottad - ordítottam Gerettnek.
És igen. Meg is jöttünk.
-Nem szégyen a bukás. Ahogy elnézlek így is jön másik. - mondta aztán
Én teljesen önkívületi állapotban épp a számat nyitottam volna amikor az arcomon egy könnycsepp gördült végig. Ezt látta Gerett is és bár elősször azt gondolta tényleg nem vészes a dolog most mégis rájött hogy csak egy emberre van szükségem. Az iker testvéremre. A összerogytam, majd egy pillanat múlva már a kezeimmel összekulcsolva a térdeimet ültem a földön. Abban a pillanatban abbahagyta a flegma menő srác szerepét és lehuppant mellém. Elmeséltem neki mindent ami történt. Ő tágra nyílt szemekkel figyelt majd amikor befejeztem, nem szólt semmit. Csak nézett.
-Na?
-Ez elképesztő. Mondjuk meg kell értened Andy-t is, mert...
-Mert miért is?
-Természetes hogy féltékeny. Egy hónapig csak vele voltál. Aztán hirtelen kibékülsz a barátaiddal és elkezded hanyagolni. Ha egy lányról lenne szó, megérti. Viszont Mike tehetséges, okos és jó sportoló ís egyben így ő a riválisának tekinti.
-Ez komoly?
-A legjobb haverom. Tudom mit érez, még ha nem is mondja.
-Köszi. Erre volt most szükségem.
-Sziv. De Andy nem tudhatja meg hogy elmondtam.
Bólintottam majd feltápászkodott és ott hagyott.
A lelkizés után már csak tanultam és mentem is aludni. Semmi másra nem vágytam, csak erre.
2016. április 9., szombat
Október 21., Kedd
Egész éjjel csak egy dolgon tudtam agyalni, és az nem Andy és a hirtelen érdeklődése volt. Meglepő módon a zenei irányzat eltörlésének tervét próbáltam ki találni. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ,,Figyelj! Egyszer még tönkre akarod tenni a jelenlegi barátaid életét és szenvedélyét!'', nem hiszek neki. Nem hittem el hogy képes lennék megtenni bármit is az egyetlen jó dolog ellen az életemben. De akkor még más volt az érték rendem. Visszavontam a felvételi kérvényemet a konzervatóriumból, még a magán zongora óráimról is kijelentkeztem. Úgy döntöttem, hogy nem ártana új szenvedélyt találni és megváltoztatni a fontossági sorrendet. Előtérbe került a szurkolás, Andy, Klau. Háttérbe Mike, Nesszi, Logan, ... Finn. És ami megszűnt: zene.
Ezzel a tudattal keltem föl. A hetekben megromlott a kapcsolatom Gerettel tehát nem volt aki rám ugrana csak úgy spontán hülyeségből. A fürdőszobán nem veszekedtünk többé, nem töltötte fel a tusfürdőt egy kis pálinka aromával. Őszintén ezek azért hiányoztak, még ha abban a pillanatban nem is örültem neki.
Kinyitottam a szekrényemet és megszokásból a farmerem után nyúltam. Gyorsan korrigáltam a miniszoknyára. Mivel már egyre hidegebb lett, elővettem a csapat logójával ellátott kabátot. Bepakoltam gyorsan a táskámba, összeraktam az edző cuccomat és már indultam is. A lépcső felé menet hirtelen megálltam Gerett szobája előtt. Akartam vele beszélni, mert legutóbb a szülinapján váltottunk két pár szót a ,,boldog szülinapot!''-on és a ,,Köszi''-n kívül. Végül a büszkeségem amit belénk vert az edző visszafogott. A suli előtt láttam Andy-t meg néhány srácot. Amint észre vett engem, odafutott hozzám és fölkapva megölelt. Miközben viszonoztam az ölelését a válla fölött láttam Mike-ot, Nesszi-t és Logan-t. Mindhárman elkeseredve és csalódottan igyekeztek figyelmen kívül hagyni a társaságunkat. Ahogy végignéztem rajtuk, valami nem stimmelt. Valaki hiányzott a csapatból, mégpedig Finn. Nem láttam tegnap se túl sokat a srácokkal, szóval lehet csak sok a dolga.
Andy bemutatott a haverjainak majd elindultunk befelé. Amint beértünk, hirtelen elkezdett mosolyogni és megfogta a kezem. Megértettem, hogy miről van szó, így én is (bár erőltetett) vigyort varázsoltam az arcomra. A szekrényemhez érve kipakoltam, és hallgattam Andy áradozását a készülő klipjéről. A szemem sarkából hirtelen megláttam Riát.Tudtam, hogy Ria oda van Andyért, ezért gyorsan cselekedtem. Én csak egy rövid csókot adtam neki, mire ő megfogta egyik kezével a derekam, a másikkal meg nekit ámaszkodott a szekrény sornak és visszacsókolt. A ,,színjátékom'' kedvéért igyekeztem nagyon beleélni magamat. Majd amikor már szinte fél perce csak egymáson lógtunk én eltoltam magamtól és a fülébe súgtam:
- Este nálunk tanulunk!
Ezzel kimásztam a kezei alól és még egyet odabiccentettem Riának, aki jó hogy nem sárgult el az irigységtől. Ezeket miért tettem? Ez nem jellemző rám. Nem válhatok olyanná mint Ria.
A terembe érve leültem a szokásos helyemre. Mellettem Nesszi ült mindig is. A barátnőm, akivel tegnap nagyon durván bántam. Gondoltam hogy megpróbálok kicsit enyhíteni a kínos szitun.
- Szia - néztem rá mosolyogva és reménykedtem a válaszban.
- Heló! Mi az, ilyenkor nem szégyellsz? - bámult rám mély gúnnyal a hangjában
- Sose szégyelltelek. És tudod mit? - kezdtem fölemelni a hangom, amit a tanárnő nem nézett jó szemmel.
- Mrs. North! Netán beszélgetni van kedve? - kérdezte a töri tanár kifejezetten mogorván.
- Elnézést tanár nő.
- Tudod te kitől kérj elnézést! - húzta savanyú mosolyra a száját. - Most ha megbocsájtasz... Folytatnám az órám. Ahogy azt reggel 9 óra 5-kor szoktam.
- Ma be is bizonyítom! - suttogtam Nesszinek, aki látszólag jól szórakozott az újdonsült ,,hírnévkiránynőn''. Hú, ezt még leírni is rossz, nem még hogy kimondani. Az óra végéig teljesenn máshol voltam mint ahol kellett volna. Azon agyaltam, hogy hogyan nézek majd Mike szemébe annyi minden után. Ő csalódott a legnagyobbat bennem. De ez még nagyon messze volt.
A folyosón feszengve mentem végig. Nemm éreztem magaménak a terepet. Valahogy nem a suliboxom felé mentem. 5 perces gyaloglás után (amiről azt semm tudtam, hova visz a lábam), Gerett szekrényéhez értem. Ahoz a fiúhoz, akinek a legközelebb kéne állnia hozzám, mégis a legtávolabbinak tűnt. Az ikremhez. Nyugodtan pakolászott, amíg meg nem szólítottam. Láttam ahogy megrezzen és elkapja őt a görcs.
- Hali. - köszönt vissza a lehető leglazábban
- Figyelj, nem kell elkerülnöd. - rezzenéstelen arcal meredt rám egy ideig, majd amire megfogalmaződott benne amit akar mondani megszólalt.
- Nem kell kiérdemelni, hogy kerüljelek. - ez az egy mondat gyomorgörcsöt váltott ki bennem. Tudtam mire gondolt. És azt is, hogy jogosan.
- Attól, hogy ez lett, még a testvéred vagyok - mutattam végig magamon, majd láttam hogy elhúzza a száját-, ezt el kell fogadnod.
- Oké. - OKÉ? mi az, hogy oké? néztem rá értetlenül, mire ő rá nem jellemző módon megragadta a derekam és jó szorosan átölelt. Rég nem éreztem már ilyet, de jól esett, hogy újra beszélünk.
Minden egyes óra elteltével egyre közelebb érkeztem az ebédszünethez, ám az egyik óra közepén a mentő szirénázása megtörte a nyugalmamat. Az egész osztály kivonult. A tornaterembe vitték a hordágyat, ami nagyon beinditotta a fantáziámat. Az órán épp az osztálytársaimnak volt tornaórájuk (csak a fiúknak). Nagyon megijjedtem. Reménykedtem benne, hogy nem Andy-vel történt valami. Szerencsére ez nem történt meg, de a másik félelmem beigazolódott. Mike-ot tolták ki a lábát fixálva. Nesszi és Logan mentek a mentősök után. Én is hirtelen rohanni kezdtem. Andy utánnam jött és próbált megállítani, de nem hagytam magam. Csak futottam a legjobb barátom után könnybe lábadt szemekkel. A barátom után, aki elájulva, vérző lábbal és fejjel fekszik a hordágyon. Ahogy behuppantunk a mentőbe elkezdték ellátni. Az ajtó ismét nyitódott és Finn csatlakozott hozzánk. Az autó elindult, egyenesen a kórház felé. Nesszi sírt és fogta mike kezét. Logan a hordágyra támaszkodott, Finn meg csak bámult a távolba. És mellette ültem én, aki semmit sem tudott semmiről. A kórházban az orvosok tájékoztattak minket, hogy megműtik a lábát. A műtét hat körül kezdődött és előreláthatólag 4 órás lesz. Nagyon féltem, de főleg azért, mert nem tudtam mi történt. A műtő ajtaja mellett ültem, velem szemben Nesszi és Logan. A könnyeimmel küszködtem és írtam egy SMS-t anyunak, hogy itt maradok vele. Néhány perces gondolkodás után leült mellém Finn. Nem tudtam mit csináljak. Az elmúlt 3 hétben egy szót nem váltottunk. Ahogy telt az idő, folyamatosan elálmosodtam. Senkinek nem volt kedve beszélgetni, mindenki elmerült a gondolataiban. Alig telt el 5 perc, hirtelen elaludtam Finn vállán. Éreztem amikor nézett, és jól esett, ogy ügyelt rám. Biztonságban éreztem magam vele. Kezdtem ébredezni, de nem keltem föl. éreztem, ahogy Finn egy puszit nyom a homlokomra. Abban a pillanatban melegség töltött el. Már csak a műtőajtó csapódása zökkentett ki. Ahogy becsapódott az orvosok után, mind a négyen egyszerre álltunk fel és mentünk a kórterembe. Már fél egy is lehetett, amikor fölébresztették őt.
- Mike! - visítottam el magam, miközben kitört belőlem a sírás.- Mi történt? Tudod mennyire aggódtam miattad?
- Örülök, hogy érdekel, mi van velem. - húzta erőtlen mosolyra a száját - Hogy-hogy nem a pasiddal tanulsz?
- Fontossági sorrend! - ahogy kimondtam, ahogy bírt átölelt - Soha többé ne váljunk szét. Oké? Még ha nem is vagyok az mint rég, mig mindig szeretlek titeket! - cimkéztem oda a többieknek is. Nesszi sértődve végigmért majd kirohant a kórteremből. Hírtelen csend lett. Senki sem szólt semmit, csak a neon cső hangját lehetett hallani. Ekkor jöttem rá, mennyit is jelentenek nekem azok az emberek, akiket leszeréltem egy halom csillámos szalagra.
Ezzel a tudattal keltem föl. A hetekben megromlott a kapcsolatom Gerettel tehát nem volt aki rám ugrana csak úgy spontán hülyeségből. A fürdőszobán nem veszekedtünk többé, nem töltötte fel a tusfürdőt egy kis pálinka aromával. Őszintén ezek azért hiányoztak, még ha abban a pillanatban nem is örültem neki.
Kinyitottam a szekrényemet és megszokásból a farmerem után nyúltam. Gyorsan korrigáltam a miniszoknyára. Mivel már egyre hidegebb lett, elővettem a csapat logójával ellátott kabátot. Bepakoltam gyorsan a táskámba, összeraktam az edző cuccomat és már indultam is. A lépcső felé menet hirtelen megálltam Gerett szobája előtt. Akartam vele beszélni, mert legutóbb a szülinapján váltottunk két pár szót a ,,boldog szülinapot!''-on és a ,,Köszi''-n kívül. Végül a büszkeségem amit belénk vert az edző visszafogott. A suli előtt láttam Andy-t meg néhány srácot. Amint észre vett engem, odafutott hozzám és fölkapva megölelt. Miközben viszonoztam az ölelését a válla fölött láttam Mike-ot, Nesszi-t és Logan-t. Mindhárman elkeseredve és csalódottan igyekeztek figyelmen kívül hagyni a társaságunkat. Ahogy végignéztem rajtuk, valami nem stimmelt. Valaki hiányzott a csapatból, mégpedig Finn. Nem láttam tegnap se túl sokat a srácokkal, szóval lehet csak sok a dolga.
Andy bemutatott a haverjainak majd elindultunk befelé. Amint beértünk, hirtelen elkezdett mosolyogni és megfogta a kezem. Megértettem, hogy miről van szó, így én is (bár erőltetett) vigyort varázsoltam az arcomra. A szekrényemhez érve kipakoltam, és hallgattam Andy áradozását a készülő klipjéről. A szemem sarkából hirtelen megláttam Riát.Tudtam, hogy Ria oda van Andyért, ezért gyorsan cselekedtem. Én csak egy rövid csókot adtam neki, mire ő megfogta egyik kezével a derekam, a másikkal meg nekit ámaszkodott a szekrény sornak és visszacsókolt. A ,,színjátékom'' kedvéért igyekeztem nagyon beleélni magamat. Majd amikor már szinte fél perce csak egymáson lógtunk én eltoltam magamtól és a fülébe súgtam:
- Este nálunk tanulunk!
Ezzel kimásztam a kezei alól és még egyet odabiccentettem Riának, aki jó hogy nem sárgult el az irigységtől. Ezeket miért tettem? Ez nem jellemző rám. Nem válhatok olyanná mint Ria.
A terembe érve leültem a szokásos helyemre. Mellettem Nesszi ült mindig is. A barátnőm, akivel tegnap nagyon durván bántam. Gondoltam hogy megpróbálok kicsit enyhíteni a kínos szitun.
- Szia - néztem rá mosolyogva és reménykedtem a válaszban.
- Heló! Mi az, ilyenkor nem szégyellsz? - bámult rám mély gúnnyal a hangjában
- Sose szégyelltelek. És tudod mit? - kezdtem fölemelni a hangom, amit a tanárnő nem nézett jó szemmel.
- Mrs. North! Netán beszélgetni van kedve? - kérdezte a töri tanár kifejezetten mogorván.
- Elnézést tanár nő.
- Tudod te kitől kérj elnézést! - húzta savanyú mosolyra a száját. - Most ha megbocsájtasz... Folytatnám az órám. Ahogy azt reggel 9 óra 5-kor szoktam.
- Ma be is bizonyítom! - suttogtam Nesszinek, aki látszólag jól szórakozott az újdonsült ,,hírnévkiránynőn''. Hú, ezt még leírni is rossz, nem még hogy kimondani. Az óra végéig teljesenn máshol voltam mint ahol kellett volna. Azon agyaltam, hogy hogyan nézek majd Mike szemébe annyi minden után. Ő csalódott a legnagyobbat bennem. De ez még nagyon messze volt.
A folyosón feszengve mentem végig. Nemm éreztem magaménak a terepet. Valahogy nem a suliboxom felé mentem. 5 perces gyaloglás után (amiről azt semm tudtam, hova visz a lábam), Gerett szekrényéhez értem. Ahoz a fiúhoz, akinek a legközelebb kéne állnia hozzám, mégis a legtávolabbinak tűnt. Az ikremhez. Nyugodtan pakolászott, amíg meg nem szólítottam. Láttam ahogy megrezzen és elkapja őt a görcs.
- Hali. - köszönt vissza a lehető leglazábban
- Figyelj, nem kell elkerülnöd. - rezzenéstelen arcal meredt rám egy ideig, majd amire megfogalmaződott benne amit akar mondani megszólalt.
- Nem kell kiérdemelni, hogy kerüljelek. - ez az egy mondat gyomorgörcsöt váltott ki bennem. Tudtam mire gondolt. És azt is, hogy jogosan.
- Attól, hogy ez lett, még a testvéred vagyok - mutattam végig magamon, majd láttam hogy elhúzza a száját-, ezt el kell fogadnod.
- Oké. - OKÉ? mi az, hogy oké? néztem rá értetlenül, mire ő rá nem jellemző módon megragadta a derekam és jó szorosan átölelt. Rég nem éreztem már ilyet, de jól esett, hogy újra beszélünk.
Minden egyes óra elteltével egyre közelebb érkeztem az ebédszünethez, ám az egyik óra közepén a mentő szirénázása megtörte a nyugalmamat. Az egész osztály kivonult. A tornaterembe vitték a hordágyat, ami nagyon beinditotta a fantáziámat. Az órán épp az osztálytársaimnak volt tornaórájuk (csak a fiúknak). Nagyon megijjedtem. Reménykedtem benne, hogy nem Andy-vel történt valami. Szerencsére ez nem történt meg, de a másik félelmem beigazolódott. Mike-ot tolták ki a lábát fixálva. Nesszi és Logan mentek a mentősök után. Én is hirtelen rohanni kezdtem. Andy utánnam jött és próbált megállítani, de nem hagytam magam. Csak futottam a legjobb barátom után könnybe lábadt szemekkel. A barátom után, aki elájulva, vérző lábbal és fejjel fekszik a hordágyon. Ahogy behuppantunk a mentőbe elkezdték ellátni. Az ajtó ismét nyitódott és Finn csatlakozott hozzánk. Az autó elindult, egyenesen a kórház felé. Nesszi sírt és fogta mike kezét. Logan a hordágyra támaszkodott, Finn meg csak bámult a távolba. És mellette ültem én, aki semmit sem tudott semmiről. A kórházban az orvosok tájékoztattak minket, hogy megműtik a lábát. A műtét hat körül kezdődött és előreláthatólag 4 órás lesz. Nagyon féltem, de főleg azért, mert nem tudtam mi történt. A műtő ajtaja mellett ültem, velem szemben Nesszi és Logan. A könnyeimmel küszködtem és írtam egy SMS-t anyunak, hogy itt maradok vele. Néhány perces gondolkodás után leült mellém Finn. Nem tudtam mit csináljak. Az elmúlt 3 hétben egy szót nem váltottunk. Ahogy telt az idő, folyamatosan elálmosodtam. Senkinek nem volt kedve beszélgetni, mindenki elmerült a gondolataiban. Alig telt el 5 perc, hirtelen elaludtam Finn vállán. Éreztem amikor nézett, és jól esett, ogy ügyelt rám. Biztonságban éreztem magam vele. Kezdtem ébredezni, de nem keltem föl. éreztem, ahogy Finn egy puszit nyom a homlokomra. Abban a pillanatban melegség töltött el. Már csak a műtőajtó csapódása zökkentett ki. Ahogy becsapódott az orvosok után, mind a négyen egyszerre álltunk fel és mentünk a kórterembe. Már fél egy is lehetett, amikor fölébresztették őt.
- Mike! - visítottam el magam, miközben kitört belőlem a sírás.- Mi történt? Tudod mennyire aggódtam miattad?
- Örülök, hogy érdekel, mi van velem. - húzta erőtlen mosolyra a száját - Hogy-hogy nem a pasiddal tanulsz?
- Fontossági sorrend! - ahogy kimondtam, ahogy bírt átölelt - Soha többé ne váljunk szét. Oké? Még ha nem is vagyok az mint rég, mig mindig szeretlek titeket! - cimkéztem oda a többieknek is. Nesszi sértődve végigmért majd kirohant a kórteremből. Hírtelen csend lett. Senki sem szólt semmit, csak a neon cső hangját lehetett hallani. Ekkor jöttem rá, mennyit is jelentenek nekem azok az emberek, akiket leszeréltem egy halom csillámos szalagra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)